Településtörténet

Történelem

Vizslás története

Vizslás története az 1242-es tatárjárás idejére vezethető vissza. A falu nem jelenlegi helyén feküdt, hanem a mostani Vizslás-Újlak környékén, ahol a későbbi ásatások során több leletet is találtak.

Megtalálták az egykori falu alaprajzát és még több más érdekességet, mely igazolja, hogy a tatárjárás olyan mértékű emberirtással járt, melynek következtében Vizsláson csak négy család maradt életben: Sándor, Jakab, Vincze és Kakuk. Ezek máig is a település törzsfáját képezik. Vizslás-Újlakról menekültek a családok a falu mai helyére, amelyet minden oldalról erdővel borított dombok vesznek körül.

A falu elnevezéséhez kapcsolódik egy régi mítosz is, miszerint egykor Mátyás király mátrai vadászata során ezen a helyen pihent meg, és ekkor adták neki a falubeliek a vadászathoz szükséges vizsla kutyákat. Innen kapta a falu a nevét.

Mára már 1452 lelket számol a község, de nem minden lakos e négy családból származik. A salgótarjáni ipari forradalom heterogénné tette a falut. Vallási szempontból a falut többségében katolikusok lakják, akik az 1700-as években építették a falu egyetlen templomát. Nógrád megyében Salgótarján megyeszékhely déli határvonalán, Budapesttől 100 km-re a szlovákiai országhatártól 17 km-re található Vizslás község. A településről csodálatos látványt nyújt a keletre eső Bükk, délen a Mátra, nyugatra a Cserhát hatalmas hegyvonulatai. A település két részből áll. Vizslás és Vizslás-Újlakpuszta.

Vizslás története özv. Viczián Jánosné Sándor ispán Ilona tollából:

Vizslás története a tatárjárás előtti időkre vezethető vissza. Ezt a levéltári feljegyzések és az apáról fiúra örökölt szájhagyomány is bizonyítja. II. Endre királyunk uralkodása alatt népesült be a régi falu, a mai Vizslás-Újlak területén, akinek a közeli Endrefalván volt a nyári palotája és a vadászathoz, lovagláshoz tartozó hűbéri birtokot nevezte el Vizslásnak. A település az akkori hadi út mellett feküdt. A tatárjárás alatt teljesen elpusztult. A ránk maradt szájhagyomány szerint a településnek volt egy temploma. A harangot, hogy megmentsék a tatárok elől, egy mély kútba dobták, ami azóta is ott pihen valahol a mélyben. Sajnos csak sejteni lehet a templom helyét, cserép és építészeti apró maradványok nyomai által. Feltárásokkal kísérleteztek, de mivel pontos igazolás nem állt rendelkezésre a munkálatok nem folytatódtak. Gátolta a régészeti munkákat az a tény is, hogy a régi faluhely a második világháború után házhelyeknek lett kialakítva és újra benépesült, így az ásatásokkal nem lehetett kísérletezni. Ettől a területtől kb. egy kilométerre keletre a Nagykötél dűlőbe az 1940-es években bronzkori temetkezési helyet tártak fel.

A feltárás leletanyaga a Budapesti Nemzeti Múzeumban nyert elhelyezést. A legenda szerint Vizslás-Újlakpuszta határában állt a Petőfi által megénekelt Kutya kaparó csárda, melynek romjai az elmúlt évtizedekben még megtalálható volt. Ezt a versét a költő talán akkor írta, mikor a közeli Salgó várra látogatott, és betért a csárdába.

A ránk maradt történelmi szájhagyomány szerint a régi települést teljesen elpusztították a tatárok. Csak négy család menekült és talált menedéket a keleten fekvő közeli erdő borította hegyes, dombos völgykatlanban. Itt alakult ki a négy család által megalapozott és századok alatt benépesített még ma is fennálló Vizslás község. A négy család a Jakab, Kakuk, Sándor, Vincze. A mai napig is ezek a családnevek alkotják az ősi tősgyökeres vizslási lakosokat. Ahogy sokasodtak, a családok, a rokonság összetartozását külön ragadék névvel jelölték. A Sándor család növekedett létszámilag jóval magasabb szinten. A vezeték és ragadék nevek a következők:

Sándor ispán Kakuk albert

Sándor illés Kakuk andrikó

Sándor bódi Kakuk kovács

Sándor bede Kakuk bede

Sándor nagy Jakab matyi

Sándor matyi Jakab göndör

Sándor mátyás Jakab veres

Sándor hajdú Vincze máté

Sándor hegedűs Vincze márkus

Sándor hutás

Sándor dohancs

Sándor kotyó

Később a családok származását, hadak kialakításával igyekeztek megkülönböztetni. Ezek a következők palóc tájszólás szerint:

Espány, Bógyi, Bede, Dohancs, Gyura, Hajdú, Hegedűs, Hutás, Matyi, Mátyás, Andrikó, Kontrás, Kotyó, Kovács, Kajk, Kejkébert, Kajkancsi, Márkus, Máté hadak.

Ma már a ragadék nevek hivatalosan nem szerepelnek, de a lakosság nyelvén még élnek. Napjainkban az ősi családnevek egyre fogynak. Egyik oka a születendő gyermekek számának a csökkenése. Szinte megszűnt a 7-8 gyermeket nevelő családok száma. Az 1 illetve 2 gyermek a jellemző.

Sokasodik azok száma, akik ide települtek vagy ide házasodtak.

Vizslás község három település részből áll. Az öreg falu, a Major, és a régi faluhely Vizslás-Újlak.

Kazárral, Kisterenyével és Zagyvapálfalvával határos. 1980-as évektől Pálfalvát az akkori csatlakozási terv szerint közigazgatásilag Salgótarjánhoz csatolták. Ezek után a megyeszékhellyel határos a település. Községünkhöz szorosan kapcsolódik, tartozik évszázadok óta a már említett az ősi faluhelyen kialakult Vizslás-Újlak. A 21-es főút és a Hatvan-Somoskőújfalu vasútvonal között terül el. A kertek végében folyik a tarján patak, régen „tótárok” néven tartották számon. A települést Jókai Mór a nagy magyar regényírónk is megemlíti egyik könyvében Vizslás-Újlakpuszta helységnévvel. Az öreg falu egy szűk völgyben fekszik, két hegység öleli át, a Cseres és a Szőlőhegy. Kazár felé vezető úttól jobbra emelkedik a Csonka tető, balra egy kisebb erdő részben található „Zsidótemplom” elnevezésű, riolittufa kisebb nagyobb szobrokhoz hasonlító képződmény, melyet több odafigyeléssel talán idegenforgalmi jelentőséggé lehetne kialakítani.

A község múltjáról a levéltári anyagoktól a mai napig őrzött legendáktól igazolt, hogy több évszázada fenn állott. Az 1548. évi összeíráskor szerepelt a falu neve. Úgyszintén 1715-ben már több magyar háztartást tartottak számon.

A község római katolikus temploma 1680-ban középkori alapokra épült. Egyhajós klasszicista román stílusú, amely műemléki védettség alatt szerepel. A templom az 1700-as években leégett. A legenda szerint a harangozó a gyertyákat égve felejtette. A tűz kiterjedt a házakra is, mivel a tető zsupszalmával volt fedve. Több alkalommal is renoválták. A torony és az orgona karzat 1800 után épült. Az 1980-as évtizedekben szintén több alkalommal végeztek rajta külső és belső javításokat. A tetőtér palával lett befedve. Ma az esti órákban villanyfény borítja a dombtetőn épült kis templomot, ami szép látványt nyújt.

A lakosság túlnyomó többsége az ősi időktől az 1900-as évekig földműveléssel és állattartással foglalkozott. Az 1920-as években Salgótarján és környékén a megnyílt bányákban kereste kenyerét a lakosság nagy része. A falu határában az első szénbányát 1923-ban nyitották meg. Több lejtősakna tárna nyílt a község területén. A mai Petőfi utca végében is volt egy bánya, amikor a szénfalat ütötték, a közeli házakban lehetett észlelni. A képek a falon megmozdultak. Újlakon is nyitottak aknát, ahonnan igen jó minőségű szenet bányásztak. Itt 1968-ig folyt a szénkitermelés. Sajnos a bányák visszafejlesztését ez a terület sem kerülhette el. Az asszonyok, lányok a régi időkben még nem jártak el dolgozni. Napszámos munkát vállaltak a közeli nagy birtokon. Majd később az Alföldre szerződtek summásként a tavaszi-nyári időszakban. Télen szőttek, fontak, kézimunkáztak.

1959-ben a községben is megalakult a Termelőszövetkezet, melynek „Március 21.-e” volt a neve. Nehéz időszak volt ez is az emberek életében. Meg kellett válni nem csak az állataiktól (ló, tehén) de az őseiktől örökölt földjeiket is be kellett adni a közösbe. Sok fájdalmat, elkeseredést jelentett a gazdáknak. A munka szervezése a munka indítása nem volt könnyű, mivel az új gazdasági formát, a közöst nem ismerték az emberek. Erősödött bennük a félelemérzet a jövő iránt. A munkákat a tagság által választott vezetőség, az elnökkel az élen irányította. Ez se volt valami hálás feladat. Nem volt anyagi fedezetük csak a bevitt állatok és a föld. Az elvégzett munkát nem tudták fizetni pénzben. A munkabért munkaegység elszámolásában alakították ki. Ennek az értéke csak az év végi elszámoláskor derült ki, hogy mennyit ér egy munkaegység. A munkaidő nem 8 óra volt. A mezőgazdaságban hajnaltól estig volt mit tenni. Aki tehette, iparkodott a környező gyárakban, vállalatoknál elhelyezkedni. Ezeken a helyeken biztosítottabb volt a megélhetés. Az évek során jelentős fejlődés következett be minden ágazatnál. Ez a gazdasági növekedés a modern nagy teljesítményű mezőgazdasági gépek, és a nagyobb tudású szakemberek a tagság szorgalmas munkájának köszönhető. A termésátlagok alakulása is jónak volt értékelhető. Ennek azért is volt jelentősége, mert itt a hegyes, dombos alacsony aranykorona értékű földeken sokkal nehezebben lehetett eredményt növelni, mint az alföldi sík területeken. 1970-ben a Szövetkezet a felsőbb szervek hatására egyesült a Mátraszelei és a Kazári MGTSZ-el. Kazár lett a központ. Az egyesülésnek volt előnye is, de hátránya is akadt. Előnye, hogy a magasabb gazdasági növekedés által bevezetésre került a havi bérelszámolás, illetve a készpénzfizetés. Hátránya többek között például az egyik, hogy csak a központban, Kazáron épültek irodaházak, szolgálati lakások, a két másik községben pedig nem. Ahogy erősödött a szövetkezet gazdasági ereje, a tagságnak is nőtt a jövedelme. Kiegészítésként a teljesítés után háztáji föld- és termésjuttatás is kiosztásra került minden évben. Csökkent az elkeseredés a tagok között. Megszokták, meg is szerették a közös munkát. Kialakultak a szocialista brigádok. A brigádnaplóban nemcsak a feladatok voltak meghatározva, hanem a közös kirándulásokat is megtervezték. Így még azok az idős parasztemberek is eljutottak kis hazánk egy-egy szép tájaira, akik azelőtt csak Salgótarjánig jutottak el. A rendszerváltáskor kialakult nem valami rózsás helyzetet ismét nehezen élték át a tagok. Bizonyította a szövetkezethez való ragaszkodást az a szavazás, ami arról szólt, hogy megmaradjon-e a szövetkezet vagy sem. Az eredmény 100%-ig a szövetkezeti életformát választotta.

De ez mégse így történt, csakúgy, mint ahogy a bányákat visszafejlesztették, a szövetkezeteket is szétverték. Ma az addig gabona-, napraforgó-, kukoricatáblák helyén csak fű nő. Alakult ugyan egy Kft, de az csak kevés terület megművelését tudja biztosítani. A szövetkezeti mozgalom egyik nagy jelentősége a nyugdíj megteremtése volt. Ezáltal az idős paraszt ember nem nyűg a családja számára. Nem kerül ki betegen az istállóba, mint régen.

A szórakozást különböző táncos mulatságok jelentették. Nem volt se rádió, se tv, se mozi. A falu élén a bíró állott. A közigazgatási törvény alapján a bíró és 12 esküdt segítette a közigazgatás munkáját. Az 1890-es évtől a kazári körjegyzőséghez tartozott a község, egészen a felszabadulásig. A tanácsok megalakulásával a község teljesen függetlenné vált ez irányba is. A felügyeletet a Nógrád megyei vezetés vette át. Az esküdtekről annyit, hogy csak az lehetett, aki földtulajdonnal rendelkezett. Részese volt a munkáknak a kisbíró is, aki a községszolga tisztséget töltötte be. Munkaeszköze volt egy kis dob, amivel a hivatalos teendőket volt hivatva tudomására hozni a falu lakosainak. Ez magába foglalt minden feladatot. Például az iskolai beíratást, az eboltást, az utak, árkok udvarok rendben tartására való felszólítást. A későbbi években a villany bevezetése után felváltotta a hangosbemondó, amit több helyen felszereltek a község területén. A háború utáni években gyors fejlődés következett be a falu életében. Házhelyek kiosztásával sorra épültek az egészségesebb, szebb épületek. A Pecsenyésző, a Kútpart, a Kántorkert, a Vöröshadsereg, a Liliom út, Kazár felé a Kisrét. Ugyancsak kiosztásra került a régi Faluhely, ami a Baranyai Miklós földbirtokos tulajdonához tartozott. Az öreg faluban is átalakultak a házak. Eltűntek a petróleum fényével világított, földes padlójú, maroknyi ablakú házsorok. A lakosság örömére megszűntek a vendégűző, sáros utak. A régi időket így jellemezték: se fény, se út, se kút. Az áhított villanyfény 1948. december 8.-án, vendégségkor gyulladt fel. Azóta bekötötték a vezetékes ivóvizet, a telefont, a gázt, a szennyvízhálózatot, a kábel tv-t is. A 1970-80-as években elkészült a Kazár felé vezető megyei út is. Most már rövidebb idő alatt lehet eljutni Pétervására, Bükkszék, Eger és más városok, települések felé. Szintén örömünket gazdagítja az öregfalut és a vasútállomást összekötő, bár még csak egy sávos út megépítése is. Mert talán az országban egyedülinek számított a falunak volt vasútállomása, amit esős időben csak gumicsizmában lehetett megközelíteni. Van a községnek kultúrháza, óvoda és a Bartók Béla úton található, a nevéről híres Harmat presszó. Még működik a régi iskola is, melynek öreg falai közt tanultak meg írni, olvasni a szülők, nagyszülők is. Napjainkban azonban félelem érzete él mindazok fejében, szívében, akik szeretik szülőfalujukat, hogy az át nem gondolt helytelen kormánypolitikai intézkedések miatt megszűnik az iskola. Ennek nem szabad megtörténnie, mert ez a település függetlenségének a feladását jelentené. A rendbe tartott pihenőparkok, a játszótér, a szökőkút szép látványt nyújt nem csak a vizslási lakosok számára, hanem az átutazóknak is örömükre szolgál. A faluban ma már minden út portalanított.

A presszó nevének születéséről: a régi időkről ránk maradt legenda szerint valamikor régen nagy vihar söpört végig a falu felett. Hömpölygött a mindent magával sodró szennyes áradat. Vitt mindent, ami az útjába került. Szénaboglyákat, ólakat, malacokat, szálfákat, hatalmas gerendákat sodort lefelé Kisterenyének. Azok meg csak ámultak, mert sehol másutt a szomszédos falvakban egy szem eső sem hullott, csak Vizsláson. Járt azokban az időkben arrafelé egy szegény kéregető ember Vizslásról Terenye felé haladva. A Terenyeiek látva a nagy áradatot megkérdezték:” János bácsi! Nagy eső esett ugye Vizsláson?” „Á dehogy is csak egy kis harmat.” Azóta, ha sötét felhők tornyosulnak az égen, mondják már a szomszéd községekben az emberek: „Na jön már a vizslási harmat”. Azért keresztelték a presszót Harmat presszónak.